Bloggerség és ami mögötte van

Miről is szól ez a bloggerség? Igazából sokszor a nagy semmiről, pontosabban csak arról,hogy legyen egy hely, ahol az ember jól kinyavalyoghatja magát, esetleg örömködhet.

Eleinte én is virtuális naplónak szántam minden blogomat. Névtelenül, arc nélkül panaszolhattam el, hogy mi fáj, mi bánt vagy csak egyszerűen volt hova kiáltani azt, hogy boldog vagyok.
Aztán a “magamnak írás” már egy hangúvá vált, unalmas lett. Másra vágytam. Egy olyan helyre, ahol másoknak mondhatom el, hogy éppen miről mi a véleményem.
Igazából nem volt semmiféle elképzelésem arról, hogy én ezt hogyan is szeretném. Fogtam magam és nekivágtam. Most, hogy egyre élesebben körvonalazódik, hogy mit is akarok igazán, úgy érzem, mintha egy mázsás súly lenne a vállamon, amin valahogy könnyítenem kellene. Azt érzem, hogy ezzel a tervvel sok a munka, hogy minél színesebb és minél érdekesebb legyen maga az egész hely. Mert, hogy ez valamilyen szempontból szerintem most már egy helyszínnek számít. Ahhoz pedig, hogy olvassanak  kellemessé és szórakoztatóvá kell tennem.
De most kanyarodjunk le erről az útról és egy gyors sávváltás után térjünk át máshova.

Az olvasónak igazából az kell, ami nincs. Kíváncsi az emberre, az arcra, hogy hogyan él, mit érez, kikkel van. Egyszóval szeretne a blog mögé bekukucskálni és egy kicsit leskelődni. Ilyenek vagyunk mi emberek. Mindig az érdekel, ami a felszín alatt van, nem pedig az, ami látszik. Hisz mindig az az érdekes, amiről nem tudunk vagy, amit éppen nem látunk.
A legtöbb blogger megbújik egy álnév mögött, egy sablon mögött. Ott van az oldal mögött. Egy arc és hang nélküli ember, aki naponta nyúl a billentyűzet után, hogy valami újat alkosson. Valami maradandót hagyjon maga után.
Világ megváltás a célunk? Dehogy is. Én inkább ezt úgy mondanám, hogy a hobbinkat megosztjuk másokkal is, hogy ebből mások is kapnak egy szeletet.
Nekünk is van családunk, vannak barátaink. Mi is ugyanolyan életet élünk, mint mások, csak a véleményünket a nagy nyilvánosság elé merjük vinni. Vállaljuk azt, hogy nem csak jó szót, de támadást is kaphatunk azért, mert ezt meg merjük csinálni.
Sokan szeretik osztani az eszet és mi tálcán kínáljuk magunkat az ilyen embereknek. De ez is benne van a pakliban. Ezzel a tudattal együtt csináljuk.

Milyen ember a blogger?
Nekem is megvoltak életem nagy drámái. Én is sokat csalódtam az emberekben.

Voltak szerelmek, voltak barátok az életemben, akik bántottak és kihasználtak. Vannak és lesznek olyanok, akik nem fognak komolyan venni, sőt a világ bolondjának tartanak és tartottak azért, mert mertem egy jó nagyot álmodni. A kérdés a fejükben, hogy hogyan merem a gondolataimat mások elé tárni, miért nem vagyok képes magamnak megtartani, mindig ott lesz a fejükben. Az emberek rettegnek ettől, hogy saját véleményt nyilvánítsanak. Nem mindenki, de sokan vannak így. Ez is olyan, mintha tabu lenne. Tabunak számít, hogy valaki kimondja, amit gondol. Talán ezzel sem ért mindenki egyet, de én így látom.
Érthető, hogy miért tabu. Aki kimeri mondani, amit gondol, arra nem pozitívan, hanem negatívan néznek. Nagypofájúnak, undoknak és bunkónak tartják. Azt fogadják el, aki meghúzódik a posványban és csendben van.

Szeretek blogger lenni. Szeretem, hogy leírhatom a gondolataimat, hogy a szavaimat tudom formálni és sorba pakolni. Szeretem, hogy elmondhatom a dolgokat anélkül, hogy valaki a szavamba vágna, hogy végig mondhatom azt, amit szeretnék.
Szerettem régen a napjaimat is leírni. Szerettem megírni, hogy miért voltam szomorú, hogy miként gondolkodtam az emberekről, a világról. Nem szólt bele senki, hogy mennyit és mit írok. Voltak olvasóim, akik bátorítottak, vigasztaltak, velem együtt örültek. Nagyszerű csapat voltunk. Itt vannak még.Most is itt vannak velem. Rettenetesen tudok ennek örülni.
Mindig is írni akartam. Valamit létrehozni, ami csak az enyém, csak hozzám tartozik. Jó dolog ez. Jó a tudat, hogy van valami fontos és értékes az életemben.

Én is emberből vagyok. Nekem is vannak gondjaim, boldog perceim. Nagyszerű a családom, a párom családja. Van egy boldog, stabil párkapcsolatom. Sokat utaztam. Vannak barátaim, akik szeretnek. Én is jártam suliba, küszködtem a kamaszkorral, hogy meg nem értett embernek éreztem magam. Vannak rossz napjaim. Szoktam nyűgös és feszült lenni. Sokat mosolygok, rengeteget nevetek. Milliószor csalok mosolyt mások arcára. Százszor öntök erőt mások lelkébe.
Blogger vagyok mégis ember. Ugyanúgy élek, mint mások. Csak sokszor nézek szembe azzal, hogy nincs ihlet, hogy egy bejegyzés nem úgy akar összejönni, ahogy a fejemben összeáll. A munkám útjába áll, hogy ha nem találok megfelelő illusztrációs képet. Sokat kell gondolkodom, hogy mi is érdekelhet másokat, mi foglalkoztatja őket, vajon, amit most írok érdekli e őket. Egy írót ezek foglalkoztatnak.

Mi van az olvasókkal?
Ők vannak. Jó, hogy vannak. Egy blog is lehet közösség, egy nagy család. Születhetnek közben barátságok és szerelmek is. Rájöhet az ember, hogy vannak még hasonló gondolkodású emberek, mint ő és ez jó. Nem érzi magát egyedül.

Jó bloggernek, jó olvasónak, jó embernek lenni.

Tetszett a bejegyzés? Akkor gyere a facebook oldalra, ahol még sok más érdekes és szórakoztató bejegyzéssel találkozhatsz! 
Zene, videó, egyéb cikkek, vicces momentumok... Érdekel?
Kérdésed van vagy esetleg írnál? Tedd meg a facebook oldalon vagy e-mailben :)