Kislányként nekem is volt babaházam a nagymamám udvarán. Volt ott minden, ami egy konyhába kell. Mikró, telefon, fazekak, étkészlet, tányérok, mosogató alkalmatosság. Szóval minden adott volt számomra, hogy főzőcskézhessek, mint a nagyok. Akkor nagyon élveztem és az unokatesómmal folyamatosan vacsora csatásat játszottunk, meg főző műsorokat adtunk elő egymásnak. De ahogy egyre nőttem és tényleg előkerült a főzés, mint téma, egyszerűen határozott nemet mondtam.
A gimiben kezdtem ráébredni arra, hogy bennem nem egy konyhatündér veszett el. Az osztályban tortákat sütöttek, meg süteményeket, és kisebb ételeket is meg tudtak főzni a csajok. Az egyik osztálytársnőmnek például a torta sütés lett a hobbija és mindig büszkén mutogatta a jobbnál jobb tortákat. Valóban ügyes volt és volt is mire büszkének lennie, de bennem nem akart felébredni a főzési ösztön. Volt, aki azt mondta, ha nekem fizetnének se, állnék a tűzhely mellé. Milyen igaza volt!
Pedig volt alkalom, amikor főztem. Bénáztam, mint minden kezdő, de végül is nem sikerültek olyan rosszul, sőt kifejezetten finom lett a végeredmény. A végén mégsem a büszkeség érzése töltött el, hanem a menekülés, hogy oké kész vagyok, hagy menjek tovább utamra.
Ma sincs ez másképpen. Most nyugodtan meg lehet kövezni, hogy milyen nő vagyok én, aki felmeri vállalni ezt, hogy nem tudok és nem is nagyon akarok főzni. Persze éhen nem halunk, mert szoktam, de a ritka alkalmak közé tartozik. Én nem érzem azt a késztetést, hogy kipróbáljak új recepteket, hogy varázsoljak valami igazán finomat, hogy ott álljak a konyhában és sertepertéljek. Nekem ez egy iszonyatosan nagy fesztültséget okoz és legszívesebben a világból rohannék ki.
Nem állítom, hogy ez örökre megmarad, nyílván az évek múlásával majd fog ez változni, de jelenleg ez a helyzet nálunk. A gasztronómia és én se veled se nélküled kapcsolatban állunk már néhány éve.
Bolognai 🙂 Nem lett rossz!
Próbálom magamban rendbe tenni ezt a témát, de sehogy se akarok saját magammal és az érzéseimmel zöld ágra vergődni. Tudom, hogy a környezetemnek meg van erről a véleménye, de ez most nem olyan fontos számomra. Fontosabb az, hogy megtaláljam a bennem szunnyadó szakácsot, aki élvezettel süt és főz. Ott kell lennie, olyan nincs, hogy nem létezik. Nyílván bennem is megvan, csak jobban élvezi az édes álmot, mint az ébrenlétet. Megkaptam már ezért a tulajdonságomért a magamét. Megkaptam, de ma már nem foglalkoztat annyira. Nem csak ez az egyetlen tulajdonságom. Ez csak egy a sok közül, ami ahogy már fent említettem, változhat.
Olvasgatok gasztro blogokat is és próbálom a többieket megfejteni. Mi az, ami hajtja őket? Mi az, ami ekkora nagy lendületet ad nekik? Vajon ők is voltak ilyen helyzetben, mint én?
A másik legnagyobb csatám az a mértékekkel van. Nem érzem, hogy mihez mennyi kellene még, mennyi a megfelelő és mennyi a sok hozzávaló. Képtelen vagyok ezt megtanulni. Egy setesuta Bambinak érzem magam a konyhában és talán ez is az, ami elveszi a kedvem. Tudom, hogy nem nagy ördöngösség ez a főzőcskézés és ez, ami miatt még mindig próbálkozom. Ez az egyetlen, ami tartja bennem a lelket, hogy nem egy megoldatlan ügy ez.
Mikor jön el a nap az életemben, amikor boldogan fogok a konyhában forgolódni? El fog jönni? Vagy egyszerűen a főzési ösztön nincs belém kódolva?
Tetszett a bejegyzés? Akkor gyere a facebook oldalra, ahol még sok más érdekes és szórakoztató bejegyzéssel találkozhatsz!
Zene, videó, egyéb cikkek, vicces momentumok... Érdekel?
Kérdésed van vagy esetleg írnál? Tedd meg a facebook oldalon vagy e-mailben :)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: