Szilvási Lajos könyvei ragadtak magával először. Az ő könyvei sarkalltak 13 évesen arra, hogy faljam a könyveket. Olyanok nekem ezek az írások, mint a szerelemben az igazi. Az ember nem tudja elfelejteni, valahogy mindig visszatér hozzá.
Apró szösszenetek ezek, amikbe termédek érzelem szorult:
Szeplők vannak az orra körül. És a haja nem is szőkés, hanem gesztenyebarna. De főleg a szeplőitől kell folyamatosan jókedvűnek lenni. Beleszeretni, valósággal. Nem csak megjátszani, nem csak szerepet alakítani. Én is mindig csak megjátszottam. A legtöbb lány azért játssza meg, nehogy azt mondják róla, hogy nem kell senkinek. Azután következnek a srácok, egyik a másik után, és sorra elmúlnak, egyik a másik után, mert mikroszkóp alatt mindegyikről kiderül, hogy nem ő a Megálmodott.
/Egymás szemében/
Ő kell nekem. Akármit is követett el ellenem és bármit fog elkövetni ezután, akkor is csak ő kell. A szeplőivel, a magányos életével, a halk szövegével, az értelmes szemével. És a szájával. Hogy megint érezzem legalább egyszer, amit vasárnap éreztem. Hogy remeg körülöttem a levegő, mint a forró kályha körül.
/Egymás szemében/
Kép forrás: http://wall.alphacoders.com
Csak annyi kellene énnekem, hogy legalább néha csinálj úgy, mint hogyha törődnél velem!
/A néma/
Valamivel többet gondolok rád, mint amennyi az időmből telik.
/Hozomány/
Kell. Ma még kell. Holnap is. Egy hét múlva is. Egy hónap után is talán, de ha egy reggel úgy ébredek, hogy már nem kell… Akkor mihez kezdjek? Akkor hogyan szabaduljak meg tőle? Amikor már én kellek neki jobban, mint ő énnekem!… Most, amikor ő bizonytalan, most kell határozottnak lennem. Most, magammal szemben. Mert egy hónap múlva már ővele szemben kellene erősnek lennem. Megbántani, megalázni, vérig sérteni, hogy elmenjen.
/Lélekharang/
Boldog soha nem lesz, mert én hiányozni fogok neki. Ez lesz a büntetése, amíg él. Én tudom, hogy az a legrosszabb érzés, ha valaki hiányzik.
/Metszéspont/
Lehetetlen alak vagy. Kibírhatatlan. És az a szörnyű, hogy én még mindig szerelmes vagyok beléd. És folyton kiborulok magamtól, amikor újra meg újra észreveszem, hogy még mindig abban reménykedem, én hülye tyúk, hogy egyszer csak rám telefonálsz, vagy egyszerűen becsengetsz, és én ajtót nyitok, és az ajtóban te állsz, és én egy pillanat alatt úgy elgyengülök, hogy majdnem kibicsaklik alólam a két lábam.
/Szökőév/
Kép forrása: http://wall.alphacoders.com
– Itt tudlak téged. Ez jó. Ha nem volnál itt, fogalmam sincs, mi lenne. Megőrülnék.
– Dehogy – simítok végig a haján. – Megszoknád azt is, ha nem lennék itten.
– Miért bántasz?
– Nem bántalak, kedves. Ez az igazság. Mindent meg lehet szokni, még azt is, ha valaki hiányzik.
– Te meg bírnád szokni, hogy én hiányzok?
– Megszokni…?
Mit feleljek? Őszintén meggondolva: nem tudom. De azt hiszem, el lehet viselni mindenkinek a hiányát. Illúzió, széplelkek képzelgése, hogy emberek belepusztulnak valakinek az elvesztésébe…
/Albérlet a Síp utcában/
Tetszett a bejegyzés? Akkor gyere a facebook oldalra, ahol még sok más érdekes és szórakoztató bejegyzéssel találkozhatsz!
Zene, videó, egyéb cikkek, vicces momentumok... Érdekel?
Kérdésed van vagy esetleg írnál? Tedd meg a facebook oldalon vagy e-mailben :)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: