Pletykák mindenhol vannak. Szabadon szárnyalnak és ahol csak járnak, ott mindenhol rombolnak, haragot szítanak és gyűlöletet. Vannak a pletykás emberek, a pletykákat hallgatók és a pletyka tovább adók. Sose értettem, hogy ennek mi értelme, miért olyan jó dolog ez. De látom az embereken, hogy lázasan és izgatottan, már szinte eufórikus élményben úszva mesélik a szaftos újdonságokat.
A pletykával – főként nőként – először az iskolában találkozhatunk. A lányok elő szeretettel csoportosulnak össze az osztályterem egy sarkában, az udvar eldugott részében és a női mosdó kellős közepén. Sutyorognak, vihognak, majd diadal ittas arccal oszolnak szét. Évek óta figyelem a jelenséget és hamar rá kellett jönnöm, hogy az még nem is baj, ha hallom, mert legalább megismerem a másikat. Legalább is abból a szempontból, hogy tudjam érdemes vigyázni vele.
A legtöbb természetesen egyből hozzá teszi, hogy ő ugyan nem pletykál csak hasznos információkkal lát el és igazából őt nem is érdekli a dolog. Nos, engem tényleg nem érdekel, így hát, ha meg is hallgatom, tovább sétálok. Nem adom tovább senkinek, mert nekem aztán tényleg semmi közöm az egészhez.
Mégis mire jó ez az egész?
Foglalkoztat a kérdés, de tényleg. Ez a része nagyon is izgat, hogy miért okoz ekkora örömöt az emberek számára, hogy másokat a hátuk mögött kibeszélhetnek. Csak figyeljük meg őket, amikor mesélnek. A mimikájukat, ahogyan gesztikulálnak. Ezek az pró mozdulatok mesélnek csak igazán arról, hogy mennyire jól esik a másiknak Pirikéről diskurálni. A pletykás emberekben soha nem szabad megbízni. Nem csak másról, hanem később majd rólunk is elő szeretettel fog meséket mondani, mint Andersen.
Én már nem is szeretem hallgatni, mert nagyon kellemetlenül érzem magam. Kellemetlen, hogy már én is tudok valamit, amire nem voltam kíváncsi és milyen jó lett volna, ha nem tudom. De meghallgatom, mert egész jó hallgatóság vagyok. Semlegesen szólok hozzá, hogy azért valami jelét adjam, hogy részese vagyok a beszélgetésnek. Mindig nagy általánosságban beszélek vagy válaszolok, így nem keveredek bele a dologba.
Rólam nem keringtek pletykák szerencsére, de tudom, hogy voltam téma. Sajnos, akik velem ezt művelték elég amatőr módon tették. Kicsit sem volt feltűnő, hogy belépve egyből mindenki elhallgatott és rám nézett. Szívem szerint megcsóváltam vagy fogtam volna a fejem, hogy komolyan ennyire hülyének és ostobának néznek. És igen, ezek szerint ennyire. A nevem kezdűbetűjét nem lehet suttogva mondani, így hamar ki tudtam szűrni, ha éppen én voltam terítéken. Tovább álltam. Nem azért, mert nem akartam hallgatni, hanem mert ha már ekkora öröm voltam nekik, akkor legyenek hát boldogok. Nem tudom mi volt bennem olyan érdekes és soha nem is fogom megtudni. De ezek szerint valamit nagyon jól csinálhattam, ha napi szinten a reggeli közben én voltam a desszert.
Én feltenném a kérdést és tegye fel mindenki magában, ha elolvasta a sorokat: Miért jó az, hogy másokat a hátuk mögött kibeszélünk, a szemükbe pedig mázosan mosolygunk? Talán ennyire egyszerű lenne az, hogy ha gondunk van odalépve a másikhoz megbeszéljük? Vagy talán nehéz és bonyolult? Tényleg érdekel, szóval írjátok meg nekem bátran. Hagy legyek már okos ezen a téren
🙂
Tetszett a bejegyzés? Akkor gyere a facebook oldalra, ahol még sok más érdekes és szórakoztató bejegyzéssel találkozhatsz!
Zene, videó, egyéb cikkek, vicces momentumok... Érdekel?
Kérdésed van vagy esetleg írnál? Tedd meg a facebook oldalon vagy e-mailben :)
