Kétkeréken életveszélyben

Az elmúlt két hétben biciklivel közlekedtem mivel az autóm éppen gyógyult a szereldében. Nem vagyok egy nagy bringás. Most viszont rákényszerültem erre a helyzetre.  Ez az időszak tökéletes volt arra, hogy megtapasztaljak élethelyzeteket, amiket most szeretnék veletek is megosztani. 

Képforrás: pexels.com

Mikor a főiskolán tengettem a mindennapokat alig vártam a tavaszt, hiszen akkor nem kellett a buszra várnom, hanem kerékpárral elvágtattam az iskolába és haza. Mióta viszont autóm van bizony én is elkényelmesedtem és ezt a közlekedési formát részesítem előnyben. Autósként is nagyon oda kell ügyeljek, hiszen nem csak én közlekedem, hanem mások is. Robogósok, kerékpárosok és gyalogosok. Utóbbiak nem mindig ismerik a KRESZ-t és így okoznak nekem néha fejtörést, meg ijedelmet. 
Kerékpárosként együtt kell működjek az autósokkal, ha nem akarom, hogy palacsintát készítsenek belőlem, a gyalogosoktól pedig el kell viselnem, hogy szidnak vagy éppen az autó elé löknek. 

Egyik hétfő reggel is bringára pattantattam. Éppen az utcánkból fordultam ki, amikor egy fiatal srác gyalogolt előttem. Fülhallgatóval a fején közlekedett, így aztán el lehet képzelni, hogy mennyire hatotta meg az én csengetésem. Gondoltam kikerülöm, mert van annyi helyem, hogy biztonságosan elhúzzak mellette. Ez nem jött össze. Gondolataiba mélyedve vagy éppen a zenét élvezve abban a pillanatban elém kacsázott, én meg ijedtemben letértem a kitaposott földútra, ahol egy régi kiálló oszlop darab alaposat dobott rajtam. Ráestem a vázra, mikor a hátsókereket is megdobta az oszlop  az ülés gerincen csókolt, végezetül pedig az árokban landoltam. 
Főhősünk, akinek köszönhetően ez a baleset megesett, póker arccal bámulva ment el mellettem. Azt hihetnénk, hogy ilyenkor kapunk segítséget, legalább annyit, hogy az árokból kihalásszák a nehéz járművet. Nem. Senki nem jött oda segíteni. 3 jóérzésű fiatalember úgy ment el mellettem, hogy felőlük aztán a nyuszis mamuszomat is feldobhattam volna ott a kora reggeli órákban. 
Miután szerencsétlen sorsomat felmértem és körbe nézve senkit nem láttam, úgy döntöttem, hogy akkor segítek én magamon. Eléggé fájt a hátam mert az ülés nem gyengén vágódott belém, az ijedelmem pedig még nem volt múlóban. Végül aztán csak befutott valaki, de addigra már kimásztam az árokból. Csak a kosárból kiesett holmik maradtak hátra. 

Nagyon elszomorított a tény, hogy a társadalmunk úgy ott hagyna minket meghalni, mint a huzat. Ha valaki felborul vagy elesik nem az az első gondolat, hogy rosszul van, hanem hogy lehet részeg és így nem segítünk rajta. Vagy, ha nem is ez a gondolat születik meg, hanem csak szimplán elfordulnak, mert amiről nem tudok, az nem fáj. 
Egyrészt nekünk nincs igazi közlekedési kultúránk, csak megyünk, mint az őrült semmibe nézve másokat, másrészt pedig kevesen vagyunk azok, akik megállunk segítséget nyújtani másokon. Ott fekszik az a hülye az árokban, megérdemli, mert miért nem figyelt. Mi van, ha figyelt csak úgy járt, mint én, hogy keresztülhúzták a számításait? Mi van, ha eszméletemet vesztem, mert az árok szélébe sikerül beverni a fejem? Akkor hagynak ott engem elvérezni és bámulnak majd, mint valami cirkuszi attrakciót? 
De komolyan? Mennyibe telik segíteni a másik emberen? Mibe kerül a kérdés? Nem leszünk leprásak, nem fog eltörni a karunk, ha segítünk egy emberen. 

Képforrása: pexels.com

Önzőek vagyunk, ha tetszik, ha nem. Csak saját magunkkal foglalkozunk csak mi vagyunk a fontosak. Nem nézzünk semmibe se másokat. Ez pedig nagyon szomorú dolog, mert így aztán nagyon nagy bajban van az emberiség. Tudom, hogy én ezzel a bejegyzéssel is nagyon egyedül vagyok. Szerintem viszont mind voltunk már abban a helyzetben, amikor elestünk vagy felborultunk az utcán és megdöbbenve néztünk körbe, hogy feküdhetnénk ott estig is. Mindegy lenne. Megdögölhetünk mások felől! Kemény kijelentés, de igaz. 
Végezetül pedig csak annyit, hogy főúton ugye nem mehetek kerékpárral és igazából kevés a bicikliút. Nem fogok az autósok útján haladni, mert ők meg képesek elsodorni, leszorítani az útról, ami talán még veszélyesebb. Ezért inkább lassan, csiga tempóban haladok a járdán vagy az éppen kijelölt kerékpárúton. De az autósok közé nem megyek, mert aztán a végén tényleg ott hagyom a fogam és akkor nézhetek körbe magam körül…

Tetszett a bejegyzés? Akkor gyere a facebook oldalra, ahol még sok más érdekes és szórakoztató bejegyzéssel találkozhatsz! 
Zene, videó, egyéb cikkek, vicces momentumok... Érdekel?
Kérdésed van vagy esetleg írnál? Tedd meg a facebook oldalon vagy e-mailben :)