Akárhányszor a barátság szóba kerül vagy csak rá gondolok, mindig azon emberek jutnak az eszembe, akikkel megszűnt a kapcsolatom. A rég múlt, hogy volt olyan idő, amikor még beszéltünk, kerestük egymást, aztán egy szép napon mindennek vége szakadt…
Kép forrása: pexels.com
Kedves rég elfeledett barátaim!
Amikor rátok gondolok, mindig meghasad a szívem és összeszorul a torkom. Tudjátok miért? Nem értem, hogy hol volt a baj. Miért tűnt el némelykőtök úgy, mint Petőfi a ködben? Sok a munka? Ugyan már! Én is dolgozom és dolgoztam. Ez csak kifogás. Nem is érdekel ez a része. Sokat gondolok a régi szép időkre, amiből kevés volt.
Sokkal inkább azon dolgok jutnak az eszembe, amikor egy találkozót az utolsó pillanatban mondtatok le, amikor képbe került egy pasi vagy egy csaj és én hirtelen már nem is voltam olyan fontos. Hiszen csak pótlék voltam. Ilyenkor pedig legszívesebben a falba verném a fejem, hogy nekem miért voltatok olyan fontosak, amikor én nem voltam az.
Mindig nekem kellett alkalmazkodni hozzátok, mindig nekem kellett előásnom a telefont és tárcsázni a számotok, nekem kellett úgy igazítani az életem, hogy nektek jó legyen. Nekem kellett a billentyű után nyúlni, hogy mégis megérdeklődjem, hogy vagytok.
Emlékszem, amikor egyszer Hollót lemondtam évekkel ezelőtt egy barátnőm miatt. Azzal indokoltam, hogy nincs jól és szüksége van arra, hogy meghallgassam. Nagyon jó kérdést tett fel nekem: És téged ki hallgat meg?
Engem? A kutya se! Hozzám soha nem rohant senki fejét vesztve, mert nekem általában a majd maradt. A harcokat magam kellett vívjam. Ebből alakult ki az, hogy már nem igénylem annyira, hogy bárki is meghallgasson és, ha mégis arra vetemednék, hogy egy problémámat próbálom elmondani, akkor elhallgatok. Elhallgatok, mert az évek tapasztalatai azt mutatták meg nekem rajtatok keresztül, hogy nem számítok, az én problémám nem fontos, inkább teher.
Már nem sírok. Évek óta nem tudok. Ettől még nagyon fáj és belül ordítani szoktam. Fáj, hogy én addig vagyok jó, amíg nem talál rátok a szerelem vagy egy új barátság. Akkor már nem kellek. Akkor már nem vagyok jó. Addig persze fontos vagyok, egy életre megörökölt személy, akit szeretnek. Ideig, óráig.
Nem panasz ez sem. Egyszerűen csak szeretném tudatni veletek, hogy nekem fontosak voltatok, én szerettelek titeket. Néha jó lenne újra beszélni, de ha leülnénk egy kávé mellé, nem lennék jó társaság. Akkora gát lenne bennem, hogy nem tudnék meg se szólalni. Nem tudnám folytatni ott, ahol abba hagytuk.
Kép forrása: pexels.com
Köszönöm, hogy voltatok, mert sokat tanultam! Megtanultam nevetni, szeretni, problémákat kezelni. Láthattam rajtatok keresztül sorsokat, egyéniségeket, kaptam sok szép pillanatot. Szívesen emlékezem vissza minden jóra. Nem akarom, hogy vissza gyertek, hogy rám írjatok, hogy felhívjatok. Hónapok vagy évek múltán, ez már édes mindegy.
Elfogadtam, hogy nekem mindig fontosabb lesz a másik, mint amilyen fontos én vagyok neki. Holló, te melletted tanultam meg ezt leginkább. Te az évek alatt többször is megmutattad, hogy egyébre nem vagyok jó, mint egy szamárnak, aki pótolja a lovat.
Vannak, akik mindig rossz pasikat/nőket választanak… Én mindig a barátokkal voltam így!
Tetszett a bejegyzés? Akkor gyere a facebook oldalra, ahol még sok más érdekes és szórakoztató bejegyzéssel találkozhatsz!
Zene, videó, egyéb cikkek, vicces momentumok... Érdekel?
Kérdésed van vagy esetleg írnál? Tedd meg a facebook oldalon vagy e-mailben :)
Na jó, ez itt nem más, mint egy nagy adag önsajnálat.
Olyan nincs, hogy valaki mindig csak áldozat, ő mindig mindenkivel jó, mások meg mindig csak kihasználják meg stb. Pontosabban van olyan, csak az nem véletlen.
Igen, vannak emberek, akik csak kihasználnak másokat. De ha csupa ilyennel van dolgod, akkor ott valami a te készülékeddel nem stimmel.
Minimum az, hogy rosszul választasz, nem hallgatsz az intuíciódra, nem veszed észre – vagy nem akarod észrevenni -, hogy a másik nem az, akinek te szeretnéd.
Ez amúgy szerintem tipikusan a szeretethiányos, kapcsolatfüggő emberek jellemzője. Tudom, mert én is voltam ilyen.
Amúgy pedig teljesen természetes, hogy az életünkben egy csomó barátság csak egy darabig tart. Nem azért, mert a többi ember ilyen meg olyan, hanem azért, mert folyamatosan változunk, mindannyian, és azzal a baráttal, akivel öt éve megértettük egymást, ma már mindketten teljesen máshol tartunk, mint akkor és mint a másik most.
Egy barátság addig tart, amíg mindkettőnek jó, amíg kölcsönösen tudunk adni egymásnak, amíg nem tanultuk meg egymástól az adott leckét. Ha ezen túl vagyunk, nem keressük egymást. Nem azért, mert dolgozunk, vagy mert új párkapcsolatunk, más barátaink lettek, hanem mert adott barátság beteljesítette a feladatát. Ennyi.
Nincs ebben semmi rossz. Nekem is fájtak a régi barátok angolos eltűnései. De aztán rájöttem, hogy már nincs szükségünk egymásra. Így sokkal több figyelmet tudok fordítani azokra, akikkel tényleg kellünk egymásnak, kölcsönösen.
Ja, és olyan is van, akivel megszakad a kapcsolat, de sosem szűnik meg. Tíz éve nem látott barátok képesek újra felbukkanni és ugyanolyan szeretettel ugyanúgy megértjük egymást, ugyanott folytatjuk az eszmecserét, ahol akkor abbahagytuk. Nem szemétségből, hanem mert úgy alakult. Attól még a barátság örök. Az igaz barátság. 🙂
A többieknek meg őszinte hála, amiért ott és akkor voltunk egymásnak.