Elnézést (nem) kérek!

Annak idején a gimnáziumi magyar tanárom tanította meg velünk, hogy nem kell mindenért elnézést kérnünk. Nem kérhettünk azért elnézést, ha megcsörrent a mobilunk vagy valamiért zajongtunk. Nem igazán értettük ezt még akkor. Azt hiszem, most már tudom, hogy mit akart nekünk valójában tanítani.

Kép forrása: pexels.com

Volt egy telefonbeszélgetésem az egyik barátnőmmel. Gimiben osztálytársak, szobatársak és padtársak voltunk. Azt hiszem soha nem találkoztam még olyan széplelkű emberrel, mint ő. Csendes, visszahúzódó és nagyon szerény. Most egy új kapcsolatba lépett és ennek köszönhetően sok mindent felismert saját magán. Például azt, hogy ő sok mindenért szégyellte magát és elnézést is kért. Pedig igazából nem is kellett volna, legalábbis az esetek nagy százalékában. 
Akkor kérdetem meg tőle, hogy:  Emlékszel mi volt gimiben a magyar órákon? Nem kérhettünk elnézést, sőt azt tanították nekünk, hogy csak akkor kérjünk, ha tényleg muszáj, ha úgy érezzük, mert sokszor rutinból tesszük. 
Igazából én most döbbentem rá, hogy mit is akart ez a tanítás mondani nekünk. Az állandó elnézést kérés abban rejlik, hogy valójában nem vagyunk fesztelenek, szabadak. Görcsösen, merev szabályok szerint éljük az életünket úgy, hogy az másoknak is tökéletesen megfeleljen. Azt tesszük, amit a társadalom és az éppen aktuális trendek kívánnak. 

Én pedig nem szeretek szabályrendszer szerint élni. Nyílván nem vagyok illetlen, sem neveletlen és tiszteletlen, de nem tartok be minden szabályt. Ugyanis, ha ezt tenném, akkor én hol maradok? Nekem mi marad igazából, az életből? Egy merev, karót nyelt ember lennék, ha mindenkinek állandóan meg akarnék felelni. Rosszul érezném magam, bűntudatom lenne és marna a lelkiismeret a nap 24 órájában. Nem győznék azon gondolkodni, hogy vajon mindent jól csináltam e.  Vajon kértem e bocsánatot, amikor nem úgy cselekedtem, ahogy mások szerint illik. 
Szeretem az életem és szeretem önmagam. Nagyon nagy utat tettem meg idáig, hogy mindezt már képes vagyok igazából és őszintén kimondani. Sokáig pocsék volt a kapcsolatom önmagammal. Kifejezetten utáltam magam. Mára pedig ez megváltozott, hiszen felismertem a hibáimat, a rossz döntéseimet, de első sorban azt, hogy én magam nem maradhatok az utolsók között. 
Nem állhatok folyton vigyázban azt lesve, hogy megfelelek minden kritériumnak, amit csak elém állítanak. Emberből vagyok és jogom van, ahhoz hogy hibázzak. Jogom van úgy élni az életem, ahogy nekem tetszik. Mondhatok nemet és ez hatalmas szabadság érzetet ad a számomra. 

Kép forrása: pexels.com

Én már nem kérek elnézést mindenért. Nem kérek elnézést, mert: 

– van tetoválásom és büszkén vállalom. 
– nem öltözök a divatmagazinok szerint
– sok cipőm van
– sok táskám van
– boldog vagyok
– nem élek szimbiózisban a párommal, rózsaszín felhőcskék tetején
– dohányzom
– szarkasztikus vagyok
– nem vagyok egy úri hölgy és úgy káromkodok, mint egy igazi kocsis

Nem érzem úgy, hogy bármi olyat vétettem az életemben, amiért bocsánatot kellene kérjek. Én szabadon akarok élni és boldogan. Nem akarok egy görcs lenni, akit fogva tartanak a saját félelmei. Szeretek teli szájjal nevetni, hangosan beszélni, sokat telefonálni, esténként feltett lábakkal pöfékelni és kikapcsolódni. Régi filmeket nézni és régi zenéket hallgatni. 
Nem akarok görcs lenni. Boldog akarok lenni. 

Te boldog vagy? 

Tetszett a bejegyzés? Akkor gyere a facebook oldalra, ahol még sok más érdekes és szórakoztató bejegyzéssel találkozhatsz! 
Zene, videó, egyéb cikkek, vicces momentumok... Érdekel?
Kérdésed van vagy esetleg írnál? Tedd meg a facebook oldalon vagy e-mailben :)